Készüljünk versekkel, mesékkel december 6-ra! Tanítsunk gyermekeinknek új költeményeket. A Szombathelyen élő Devecsery László sok kedves sorral örvendeztetett már meg kicsiket-nagyokat egyaránt. Most a Versvásár kötetből gyűjtöttük össze a Mikuláshoz kötődő írásokat.
MIKULÁS-JÁTÉK
– Megérkeztem! Itt vagyok!
Ők meg pici krampuszok!
Eljöttem én hozzátok:
vidámságot kívánok!
Ajándékot kínálok,
nyissátok ki a szátok!
Kedves dallal köszöntsetek,
hisz itt vagyok közöttetek!
Ajándékom osztogatom,
jó gyereknek odaadom!
Visszatérek jövőre:
éppen egy esztendőre!
Szánkómra most visszaszállok:
rénszarvasok reám várnak.
Hópihékkel repülünk,
csengőszóval csendülünk.
JÖN A MIKULÁS…
A Mikulás, mikor eljő,
feje felett nagy hófelhő.
Rénszarvasok húzzák szánját,
hó csipkézi a bundáját.
Kövér puttony van a vállán,
hópihe ül a szakállán.
Mikor hozzád megérkezik,
cipőd sok-sok jóval telik.
Hull a hó, nézd, odakint,
a Mikulás néked int.
Kinézel az ablakon:
szánkó siklik a havon.
A Mikulás integet:
– Megérkeztem, gyerekek!
HAHÓ! HOL A HÓ?
Beborult az ég. A felhőkből vidáman bújtak elő a hópelyhek. A Mikulás boldogan nézett az égre.
– Éppen ideje volt! Holnap mennem kell a gyerekekhez. A szánkóm pedig nem csúszik a csupasz földön. Hamar ágyba is bújok, reggel időben indulok.
Lefeküdt. Hóval borított falvakról, városokról álmodott, s az ablakokban várakozó, szépen kitisztított cipőkről, csizmácskákról. Közben odakint bezárultak a felhők. Egy-két pihe szökött még a földre, aztán lámpát gyújtottak a csillagok. Szomorúan pillantottak a kopár, száraz földre.
A havon szánkázó álmokkal gyorsan elrepült az éjszaka. Megcsörrent a krampuszos ébresztőóra. A Mikulás kiugrott az ágyból. Fürgén mosakodott, felöltözött, reggelizett. Éppen krémet nyomott a mikulássüveg formájú tubusból a fogkeféjére, amikor kipillantott a fürdőszoba ablakán.
– Hűha! Nincs hó! Fékomadta, halihó, hová lett a téli hó?
Hirtelen mérges lett magára.
– Butaságokat beszélek, amikor nagy a baj! Nincs egy szemernyi hó, amin csúszna a szánkó! – eltűnődött – Mi történt velem, hogy versben beszélek? Jó lesz, ha összeszedem magam! Inkább azt kellene kitalálnom, hogyan jutok el a gyerekekhez!
Megmosta a fogát. Felhúzta a csizmáját, magára vette bundáját, fejébe húzta süvegét, kezébe fogta botját. Kilépett a Mikulásvár udvarába. Megállt. Tanácstalan volt.
– Mit csináljak? Mit csináljak? A gyerekek mind rám várnak! Szánkóval nem mehetek! Vajon most mit tehetek? Biztosan a hóhiány okozta betegség lehet, hogy rímeket kergetek… Autóval mégsem mehetek! A Mikuláshoz szánkó illik! Nincs hó! Nincs hó! Ha nincs hó, akkor jó az autó!
Máris indult a hegyi garázsba.
– Először kijárok az autóval, aztán átpakolom a szánkóból az ajándékokat…
Beült a legújabb, a legmodernebb, a leg…, szóval az autójába. Indított. Azaz indított volna. Hiába a legújabb, a legmodernebb, szóval a leg… autó, bizony csak egyet szólt:
– Nyekk!
Nem indult.
– Biztosan megfázott a hidegben. Bezzeg hidegből van elég. Hóból nincs, bár az lenne a kincs! Mondhatom én nagy bölcsen ezeket a csacsiságokat, attól még nincs hó, s az autó sem indul. Repülőm nincs, helikopterem sincs, meg szekerem, de még egy kis kétkerekű taligám sincs… Szépen vagyunk, mondhatom! Ám ennyiben nem hagyom!
Szaladt a hegy tövében lakó ezermesterhez. Dörömbölt az ajtaján, s bekiabált:
– Derék hajnalt, szép, s jó reggelt! Talán már a nap is fölkelt! Segíts rajtam, mester komám, a gyerekek várnak Gyomán!
A mester kócosan, álmosan dugta ki fejét az ajtón.
– Jó reggelt, neked is! Mi baj történt a fejedben, hogy ilyen furcsán beszélsz?
– Biztosan a hóhiány! Csak az lehet!
– Mit segítsek, kedves Mikulás barátom?
– Azt magam sem tudom! Várnak a gyerekek! Hó nincs, szánkóval nem mehetek. Az autóm nem indul…
– Az autóhoz nem értek!
– Pedig te ezermester vagy!
– Csak kilencszázkilencvenkilenc! Éppen az autók miatt!
– Ez aztán remek! Mit tehetek?
– Egy megoldás éppen volna…
– Örülnék én, hogyha lenne, abban nékem kedvem telne!
– Arra kérlek, ne verselj tovább! Inkább elmondom, mire gondoltam. Kerekeket szerelek a szánkódra, azzal elgurulhatsz a gyerekekhez.
– Remek, remek! Csodálatos! Lássál hozzá a dologhoz!
Az ezermester, akarom mondani a kilencszázkilencvenkilenc… szerszámokat ragadt a kezébe, talicskájába kerekeket tett, s máris kaptattak felfelé.
Fürgén járt a mester keze. Fel is kerültek a szánkóra a kerekek, egyik a másik után. Éppen hatot erősített a szánkó alsó részére. A Mikulás már indult is a rénszarvasokért. Hirtelen megtorpant.
– Kedves komám, mesterem! Nem tetszik ez énnekem! Ferde szánkóm oldala, azt kérdezem mi baja…
– Talán fel kellene tenni a szemüvegedet, hogy…
– Az én szemüvegem itt üldögél az orromon. A tiédet viszont nem látom sehol! A szánkóm pedig sántít!
A mester az orrához nyúlt, a zsebét tapogatta. Szemüvegnek nyoma sincs!
-A nagy sietségben alighanem otthon felejtettem. Légy szíves, add kölcsön a tiédet!
A Mikulás jó szívvel átnyújtotta. A mester nézte-nézte a szánkót. Nem volt nehéz felfedeznie a hibát. A szánkó hat kereke közül öt egyforma volt, ám a jobb oldalon, a középső, jóval nagyobb a többinél.
– Ezen könnyen segíthetünk!
Csavart egyet, tekert kettőt, fordított hármat: levette a kereket. Nézett egyet, próbált kettőt, a harmadikat feltette, rácsavarta. Nem sántított többet a szánkó.
– Készen is vagyok! Köszönöm a szemüveget! Indulhatsz a gyerekekhez! Ezeket a szerszámokat meg vidd magaddal! Nap közben biztosan esni fog a hó, s akkor szereld le a kerekeket! – azzal egy szerszámosládát tett a sok-sok ajándék mellé. –Arra kérlek, a szerszámokat ne ajándékozd el!
A Mikulás befogta a rénszarvasokat a szánkó elé. Megköszönte a segítséget, s uccu, vágtatott a szarvasok húzta szekér-szánkóval a gyerekekhez.